Kategória: Vélemények

A csend tengere

A Kossuth-téri pedagógustüntetés legemlékezetesebb mozzanata a legvégén az öt perc csend volt. Nem balhézni jöttünk, hanem balhé van. Pilz tanár úr szavaival: Mögöttünk csak a tábla áll. De mi itt állunk az esőben, mert ez így nem mehet tovább. Némán, mert mindent elmondtunk már milliószor, és mégsem történik semmi érdemi.

Ez alatt az öt perc alatt mindenki másra gondolt, mindenki másként fogalmazta meg magában ugyanazt: ez így tényleg nem mehet tovább. Nekem kamaszkori nagy kedvencem, Vercors: A tenger csendje című kisregénye jutott eszembe. Az 1941-ben írt könyv cselekménye roppant egyszerű. Egy német tiszt elfoglal egy francia házat, amelyben egy öregember él az unokahúgával. A két lakó az egyetlen rendelkezésükre álló ellenállási módot választja: nem szólnak egy árva szót sem a tiszthez. A német tiszt valódi széplélek, korábban zeneszerző volt, és arról álmodozott, hogy a németek és a franciák egyszer majd testvériségben fognak élni egymással. A csend, a tenger mély titkokat rejtő csendje döbbenti rá, hogy mennyire félrevezette az akkori idők progagandája. Végül jelentkezik a keleti frontra harcolni, ahogy rejtélyesen mondja, „megy a pokolba”.

A közoktatás ma millió sebből vérzik, erről most itt nem beszélnék, erről mindent tudunk már, 25 pontban, 15 pontban, 4 pontban – mindegy. A problémák olyan egyszerűek, mint Vercors regényének a cselekménye. A kérdés most az, hogy mi jöjjön a csend után?

Miképpen érhetjük el, hogy ne csak látszatmegoldások szülessenek a tanárok lecsendesítésére – amire mint láttuk, nincs is szükség, félelmetesen tudnak ők csendben lenni, ha úgy érzik, ez mondanivalójuk kifejezésének legalkalmasabb eszköze. De pusztán öt perc csendtől a német tiszt sem világosodott volna meg.

Én úgy látom, más eszközünk most nekünk sincs, mint a csend. Azon kell hát gondolkodnunk, miképpen folytatható ez a csend mindaddig, amíg a KLIK megvilágosodik és „megy a pokolba”. A zajos eszközök (egy országos sztrájk vagy még néhány tüntetés) néha megbonthatják a csendet, de előre borítékolom, hogy önmagukban nem fognak semmire sem vezetni, legfeljebb a kormány kiad néhány zengzetes jelszót (arccal a kréta felé, vécépapírt minden iskolába, ilyesmik), ezeket megvalósítja kerül amibe kerül (kevésbe), és látványosan mutogat majd a hatalmas eredményekre. Itt a probléma, a Vercors-kisregény példázatánál maradva, maga a KLIK, amelynek munkatársai amúgy lehetnek gyönyörű szép lelkek és lehetnek gyönyörű szép elképzeléseik a világról, olyan elveket képviselnek, amelyek a tanítást lehetetlenné teszik.

Tudom, a KLIK Közép-Európa legnagyobb munkáltatója. Mert majdnem minden tanár és iskolai segítő személy a KLIK alkalmazottja, több mint százezer ember. Ahelyett, hogy az iskoláé lenne, amelyben ténylegesen dolgozik, és amelyért valóban felelősséget tud érezni. A KLIK-ért nem lehet felelősséget érezni. A KLIK ugyanúgy az iskolák megszállója, mint a németek a francia házaknak.

A tanár természeténél fogva türelmes állatfaj – és ezen tudom, hogy egyetlen kollégám sem fog megsértődni, mások pedig ha akarják, nyugodtan törjenek pálcát felettem, hogy milyen tiszteletlenül beszélek gyerekeink nevelőiről. A magyar tanári kar öt évig türelmesen várt, hátha mégis kisül ebből valami jó – láttunk mi már néhány karon néhány varjút, láttunk mi már néhány kapanyelet elsülni. Mostanra vált egyértelművé, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Nem lehet kegyelemkettest adni, nincs mese, meg kell buktatni.

Azon kell hát gondolkodnunk, milyen formákat tudunk adni a csendnek, hogy a KLIK megvilágosodjon és „menjen a pokolba”. E célból egészen mást kell tenniük azoknak, akiknek a feladata az, hogy tárgyaljanak a kormányzattal, és azoknak, akik csak elszenvedői a megszállásnak.

A tárgyalóknak a tárgyalási alap csakis az lehet, hogy a KLIK-et meg kell szüntetni, amíg ez nem történik meg, semmiféle egyezség nem lehetséges. Az is a csend egy formája, ha a tárgyalók csak ezt az egy mondatot ismételgetik. Minden más, mind a 25 vagy hány pont ebből már következni fog. Minden más alku kérdése, mint minden pénzkérdés. A KLIK megszűnése az egyetlen, ami a tanárok számára ma már nem lehet alku tárgya.

A tanárok ne álljanak szóba a KLIK-kel. Irodalmi példák tucatjait idézhetném (és ha műveltebb lennék, akkor minden bizonnyal százait vagy ezreit), hogy ezt mennyiféle módon lehet végrehajtani, de minden tanár meg fogja találni az ő számára leginkább testre szabott módot – ha érzi, hogy tanártársai többsége is ezt teszi a maga módján. Ha jön a KLIK, szabad az út, mehetnek, ahová menniük kell, de szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.

Ha kér valamit a KLIK, a többi, néma csend.

Az iskolaigazgatók helyzete megint más, ők nem tehetik meg, hogy egyáltalán ne álljanak szóba a KLIK-kel. De ők is megtalálhatják a csend számukra legalkalmasabb formáit. Ha az iskola működéséhez feltétlenül szükség van valamire a KLIK-től, egymondatos feljegyzés, megszólítás, indoklás és egyéb formaságok nélkül. Kell 15 festékpatron. Ennyi a levél. Ez is a csend egy formája.

Ha az iskoláknak, a tanároknak csak a fele követi ezt, néhány ezer ilyen fogadtatás, néhány tízezer ilyen levél után meg fog világosodni a KLIK, akárcsak a német tiszt. Ők is emberek.

Vannak olyan frontok, ahol még értelmét láthatják a harcuknak, de itt nincs maradásuk.

Reklámok